A rettegés városa – Jack O’Brian

A lapozgatós könyvek világát leginkább a fantasy uralja, többnyire szörnyek, varázslók, titokzatos erdők és elátkozott kastélyok között kalandozhatunk. Ezért is hatott üdítően, amikor Jack O’Brian - az író valódi nevét homály fedi - 1991-es kötete, A rettegés városa a vadnyugat poros utcáira vezetett. Ez volt az első – sőt talán az egyetlen – western lapozgatós történet, amivel találkoztam.

A választásom nem volt véletlen. Nem sokkal korábban olvastam Gibson Lavery (Rejtő Jenő) westernjeit, amelyek kedvet csináltak a műfajhoz. O’Brian könyve hiánypótlónak tűnt, és már a borítója – a pisztoly és a vérvörös betűkkel írt cím – is sejtette, hogy itt valami különlegesről lesz szó.

A cselekmény egy poros kisvárosban játszódik, amelyet banditák és mindent átszövő félelem tart uralma alatt. A főhős, aki a vadnyugat munkanélkülisége elől menekül, egy hirdetésre jelentkezik: seriffet keresnek. A vasúttársaság csak akkor vezeti ki a vonalat, ha valaki rendet tesz a környéken. Mi kapjuk a megbízatást, és egy hónapunk van elnyerni a lakosok bizalmát, hogy a határidő után is maradhassunk.

A könyv követi a klasszikus western elemeit, csak itt mi döntünk a főhős lépéseiről – hol tárgyalunk, hol lövünk, hol kockáztatunk.

A legnagyobb erősség egyértelműen az ötlet. A western közeg ritka vendég a lapozgatós könyvek világában, és O’Brian meglepően jól ragadja meg a műfaj hangulatát. Bár a történetvezetés viszonylag egyszerű, a város atmoszférája és a döntések illúziója képes beszippantani az olvasót.

A játéklogika az olvasóra bízza annak eldöntését, hogy egy feladatot elvégzett-e és így miként szeretne tovább haladni. A vásárlások esetén sem pazarolja a fejezetpontokat, egyszerű trükkel él: jegyezd meg és lapozz vissza a lehetőséget biztosító szöveghez. A pókerjátszmát külön kiemelném, mint ötletes, a szerencsét és taktikát ügyesen keverő megoldást, ahol a könyv játék is, nem pusztán történet.

A befejezés is ügyes, három nagy esemény határozza meg a város sorsát, ezek eredménye adja a végső értékelést. Ez egyszerre ad lezárást és teljesítményérzetet – ritka, jól eltalált megoldás a műfajban.

A könyv hibái főként a játékrendszer gyengeségeiből fakadnak. A szabályok között például külön szerepel a „célzás”, amit fölöslegesnek éreztem, szerintem ezt az ügyesség önmagában is lefedte volna. Ugyanakkor hiányzik a „szerencse”, ami a műfajban szinte alap. A harcrendszer túlságosan statikus, sok összecsapásnál nincs dobás vagy döntési lehetőség, csupán előre rögzített kimenet.

A társak is papírvékony karakterek, többnyire névtelen „rabló 1” és „rabló 2” szerepében. Így inkább vázlat érzését kelti, kidolgozott történet helyett. A választások többsége illuzórikus, sokszor akárhogy döntünk, a történet az író által nyomonvonalon halad. Ez gyakran annyira erőltetett irányba tolja a kalandot, hogy teljesen megfosztja az olvasó-játékost a jellemépítés lehetőségétől.

A pénz szerepe szintén elnagyolt, akár ezreket is gyűjthetünk, de ennek alig van jelentősége. Ez a bőség tehát szintén inkább felesleges illúzió. Több esemény kibontatlan marad. Az indián támadásoknál hiányzott a valódi stratégiai döntés lehetősége és a megfelelő iránymutatás. A „három napig nem történt semmi” típusú részek üresjáratnak hatnak. Ezeken a pontokon néhány véletlen esemény vagy mellékkaland sokat dobott volna a játék életszerűségén.

Az illusztrációk sajnos nem segítenek, inkább gyengítik a hangulatot, mintsem kiegészítenék azt.

Ritka, hogy egy lapozgatós könyv elhagyja a fantasy kereteit. A rettegés városa ebben úttörő, még ha nem is mindenben sikeres. Mondhatnánk, hogy csak a megszokott westernkliséket puffogtatja, de engem épp ez a hangulat, ez a poros, ismerős világ szórakoztatott. A könyv így nem hibátlan, de bátor és kísérletező vállalás, ami egy merőben más világot hozott el a műfajba.

Nem a legösszetettebb vagy legnehezebb játékkönyv, mégis különleges helyet foglal el a palettán. A gyűjtőknek és a western hangulat rajongóinak kötelező, a fantasy-túlsúlyos kínálatban pedig valódi kuriózum. Ráadásul magyar magánkiadásként, ISBN nélkül már önmagában is különleges, igazi „kincsvadász” darab. Ha a szerző nagyobb hangsúlyt fektetett volna a pénzre, a döntések súlyára és a világ dinamizmusára, A rettegés városa nemcsak különleges, hanem kiemelkedő is lehetett volna.

Összességében egy ritka és szerethető próbálkozás, amely megmutatta, hogy a vadnyugat is lehet olyan izgalmas játéktér, mint bármely fantasy birodalom. Egy szerény, de emlékezetes kísérlet arra, hogy a lapozgatós kaland új terepre lépjen, és ezért mindenképp megér egy próbát.